Zolival pontosan húsz éven át ültünk egymással szemben a III. emeleti történelemtanáriban – ahová március óta be se mertem tenni a lábam –, beszélgettünk, hallgattuk egymás jó és kevésbé jó történeteit és vicceit. Ez az utolsó vicce volt a legrosszabb, a legkegyetlenebb, ezt nem kellett volna – és ez fog örökre belénk égni, kitörölhetetlenül.
Bőven volt rá okunk, hogy szeressük és tiszteljük. Szerettük derűs, kiegyensúlyozott, a bajt, a keserűséget többnyire humorral feloldó stílusáért. És tiszteltük, mert jó tanár volt, mert szerette a tanítványait, sőt érdekelte őt az életük, a sorsuk; én magam pedig főleg azért, mert sokoldalú volt. Beszélgettünk filmekről, politikáról, nyelvekről – pont fociról nemigen. Egészen jól gitározott, bár az iskolában nem gyakorolta, és komoly, értékelhető színvonalú verseket írt: erről az iskolai évkönyvek is tanúskodnak. Fogalmam sincs, miért nem próbálkozott a kiadásukkal. A versírás nála nagyon is összekapcsolódott a magyar nyelv szeretetével és igényes használatával; ami az egyik oldalon mély, létösszegző költeményekben öltött testet, az a másik oldalon viccekben, szójátékokban, kicsavart rímekben. Melyik tanítványa ne hallotta volna négy vagy hat év alatt, hogy „sör has és pizza hát”? Amikor egy diákcsoporttal két hétre Kínába utazott (a megnyert vetélkedő után), egyik kollégám néhány nap után megszólalt: gyerekek, nekem elvonási tüneteim vannak. Vicchiányban szenvedett. Legjobban igényességéért lehetett becsülni, olykor csodálni. Mindegy, miről volt szó: témazáró dolgozatról, versenyfeladatokról, tantárgyfelosztásról vagy kirándulásról, Zoli mindig a maximumot akarta teljesíteni. Éveken át részt vett az érettségi feladatokat készítő csoportban, óriási rutint szerzett – nem hiszem, hogy lehetne tökéletesebb dolgozatokat összeállítani, mint amilyeneket ő adott a diákjainak, bármilyen szinten. S mindezeket harag, rosszkedv, agresszió nélkül tette, sosem követelőzött, sosem emelte fel a hangját – a maga szelíd módján volt világos, határozott és körültekintő, és ennyit várt el másoktól is. Rendre ő tartott közöttünk legmesszebb a tananyagban, mégis mindig talált időt arra, hogy beszélgessen a tanítványaival. 2010 őszén jártam vele osztálykiránduláson, Prágában. Jó érzés volt tapasztalni, hogyan terelgeti tizenkettedikes osztályát a száztornyú városban: senki semmilyen kényszert nem érezhetett, de mindig ott volt velük, a gyerekek szabadok voltak, mégis állandóan számíthattak rá. Nem emlékszem olyanra, hogy bárkit – tanárt, tanítványt – megbántott volna, szándékosan biztosan nem, de szerintem önkéntelenül sem. Ugyanakkor – és ezt nagyon fontosnak éreztem – kiállt azokért, akiket, akár tanári oldalról valami bántás ért; nem hagyta, hogy egyetlen diákkal is igazságtalanság történjék.
Ugyanez igaz a kollégákra is; minden tanár tudja, hogy a töritanári egy kellemes hely a Fazékban, és nem utolsósorban Zoli miatt lett és maradt az. Hat éven át volt munkaközösség-vezetőnk, amit ugyanazzal az szelíd, igényes határozottsággal csinált, ahogy mindent. Az emailjei így kezdődtek: „Kedves Kollégáim…” – mert kedvesnek tartott bennünket. Mindenről egyeztetett velünk, ettől érezhettük, hogy nálunk demokrácia van, egyenlők vagyunk, nyoma sincs kényszernek vagy hierarchiának, nincs rangsor, sem tekintély, csak közös munka, együttműködés, segítés.
Jött a covid. Tartott tőle, egyszer-kétszer el is mondta, hogy „a végén én fogok belehalni…” Ezt persze komolytalannak gondoltuk. Egyáltalán: az utolsó időkben Zolin a keserűség sok nyomát véltem felfedezni, sokat morgott, derűje el-elhagyta, már viccei sem tűntek átütőnek. Mondjuk, pontosan értettem: aggasztották az ország és a világ dolgai, az oktatás ezer baja, az iskola és végül ez a szörnyű járvány. Pedig szeretett élni, s gyorsan hozzáteszem, hogy az utolsó hónapokban is vonzódott az élet kellemes oldalaihoz – amelyek fogyatkozni látszottak. Hiszen ott volt két felnőtt gyereke, Marci és Panni – mindketten szépek, értelmesek, kedvesek –, ott volt nevelt fia, Benedek, aki szintén gyakran feltűnt a töritanáriban, ha valamire szüksége volt.
Márciusig azt hittük, hogy mi megússzuk, hogy a covid csak másokkal történhet meg, megmarad rémítő statisztikai adatnak, de bennünket elkerül. Hihetetlen, rettenetes, hogy nem így történt, hogy ereje teljében fosztott meg egy ilyen tanártól, egy ilyen kollégától, egy ilyen embertől.
Bihari Péter
